Elszálltak a fecskék,
messze délre szálltak.
Melegebbre vágynak,
vége van a nyárnak.
Fészküket elhagyva,
nem vissza gondolva.
Szállnak szállnak tova,
messze távol honba
Hegyek ,völgyek tengerek,
útjuk nem gátolja.
Ők csak mennek szépen,
a kijelölt útra.
Az emberi lélek ,
éppen így vándorol.
Míg otthont nem lel,
ott távol valahol.
Így telnek a napok,
évek és hónapok.
Amíg mint a fecskék,
vissza térnek egykor.
Eresz alatt fészek,
várja a madarat.
Beköltözik gyorsan,
s tojást is rak nyomban.
Éli az életét ,
nevel sok kis fecskét.
Eteti itatja,
szállni megtanítja.
Ha eljön az idő ,
majd útnak indítja.
De mit tesz az ember,
mikor vissza tére.
Nincs hová mennie,
nincsen sehol fészke.
Felégetett mindent,
mikor útnak indult.
Azt hitte ,hogy távol,
az édenbe fordul.
Most itt áll és ámul,
már most hová menjen.
Meleg otthont ,fészket,
vajon hol is leljen?
Gyermeket neveljen,
életet teremtsen.
Vagy úgy mint a fecskék,
újra útra keljen .