Fekete haját a szél lobogtatta,
de ő csak táncolt -táncolt nem bánta.
Karján száz csörgő karika,
derekán aprócska kis szoknya.
Dús melle mint puha domb,
ringott mint szélben a lomb.
Meztelen talpa rúgta a port,
s a nép ki látta mind tapsolt.
Csak egy férfi állt némán,csendesen,
arcán a fájó emésztő gyötrelem.
Szerette e leányt,
ki nem hozzá való.
Ő úr volt, a leány csak egy csóró.
Tudta mind a kettő,
nem lesz semmi ebből.
De a láng fellobbant,
a szív megdobbant.
A léleknek parancsolni,
nem lehet már ottan.
Pörgött a leány,
szédült a világ.
Nem látott mást ,
csak a ragyogó szempárt.
Az úton szekér közeleg,
rajta asszonyok,gyerekek.
Barna bőrű legény ,
ugrik legott róla.
Keze a leány rögtön megmarkolja,
meg áll a tánc, a téren csend honol.
Már senki nem nevet, nem tapsol.
Elő lép az úr- Elenged azt mondom.
Szeretem,elviszem ő lesz az asszonyom.
Egy villanás kés lesújt,földön vérben ,
már az úr.
Felsikolt a nagy tömeg,
Gyilkost kiállt iziben.
A leány nem szól,leborul ,
ott ahol fekszik már az úr.
Arcát arcához teszi,
hajával azt befedi.
Keze szoknya alá nyúl,
szívébe egy penge szúr.