H.Gábor Erzsébet
Kettőt egy csapásra
Apám! Szavad mindig jóra int, én tudom,
de, hogy válasszak mondd, a két lovag között,
szívembe bánat, féltés, fájás, költözött -
mert ha rosszul döntök, biztos, hogy elbukom.
Nehéz nagyon, hiszen mindkettő úgy szeret,
bennük oly nagy a tisztelet, s a hódolat,
bókolva fényeznek, s adtak már oly sokat,
egyik szemem sír, míg a másik meg nevet.
Kezemet egyikük úgy kérte meg épp ma,
ha övé nem leszek, eldobja életét,
s könyörgőn nyújtotta felém a két kezét,
s tudom, igazat szólt, mit mondott, nem tréfa!
A másik azt zengte; a földről űzném el,
ha válaszom nem volna igen, és hiszem,
mert arca úgy feszült, sose volt még ilyen!
S kitartott mellettem imádva, hűséggel.
Apám, az egyikük oly nyalka, oly deli,
a szeme égő parázs, s hogyha rám figyel,
a szenvedélyt benne, s a tüzet látni kell,
termete robosztus, királyi, Isteni!
A másik meg, jó szónok, és úgy udvarol,
hogy szívem kigyúl, ha a hangját hallgatom,
s ha beszél, minden perc egy édes alkalom,
mint szirmos tavasszal, ha száz madár dalol.
Hát mondd meg jó Apám, hogy én most mit tegyek?
Melyiket bocsássam, melyiket marasszam?
Imákat mormolok Istenhez magamban,
segítsen ma nékem; bölcs, s okos hogy legyek?
Lányom! A bánatot az idő elássa!
Ott a szomszéd fia, nyalka, és jól beszél,
vágyik terád, s megvéd, ha jő a szembeszél -
s szerzel így magadnak, kettőt egy csapásra!