Amikor az ember megírja
csodálatosnak hitt műveit,
sokszor nevetve és nem sírva
lelkének sebeit űzve ki!
Megkönnyebbül? Hisz' nem adta ki
legféltettebb fájó kincseit,
mégis könnyebb, mert nem az ami
őt tán' nevetségessé teszi.
Ír, mert muszáj, tombol a tudat,
a kényszer, mely feszít, szétszakít,
mutatva előttünk az utat,
adva az ötletet, légy ma itt!
És újra írsz, villámlik, dörög,
agysejted dolgozik, nem várhat,
írhatsz hármat, négyet és ötöt,
szemedbe könnyeket nem láttat.