Ó, te Asszony, kit a költő hangol,
illékony anyag, páratlan szerzet,
váratlan feltűnést juttatsz magadból,
te kit, nyugtalan rabul ejtett farkas nemzett.
Tudd, te vagy kit a sors nekünk mért kihívásban,
magas falak gyöngéd simításában.
Szépségem, tüzem ruhád alatt szalad,
míg alszol a virág kelyhében, pollenjén,
rajtad zúzmarás felfuvalkodottság halad,
mégis imádlak ... miért ne tenném !
Imádatom a végtelenig halasztom,
én, ki újjászülettem, félek kimondani: légy a malasztom.
Ó, milyen egy csodás este volt ...
Kinyújtóztam a nemes bükk alatt,
és akkor rájöttem, míg tücsökzene szólt,
tudtam a Föld nem hal meg, csak a lét szakad,
mi, kik mind a sötétség gyermekei vagyunk,
hamarosan hangunk lesz és együtt szaladunk.