Akácillat osont be nyitott ajtómon,
a verandánk asztalán hagytad
kesztyűd és lovagló ostorod,
a lelkem oly nyughatatlan,
lám mindenért magam okolom.
A sárgás fény most mozdulatlan,
miért kellett elmenned, nem tudom.
Engem csak a napkelte vár pirkadatban,
ez lesz csak boldogságom, holnapom,
ütődött szívem szidom éjjel-nappal,
miért nem volt bölcsebb, sebem foltozom.
A sietség sokat ront a tettben, gondolatban,
verd ajtóm kérlek, kopogtasd ablakom,
tudod azt mondják: a lélek halhatatlan.