Elmegyek, s ha elmegyek, vastag ködbe veszek,
Út közben nincs gond arra, mit iszok, mint eszek.
A vastag köd rám telepedett, mint a tájra,
Reszket ember, mint kutya, minek nincsen háza.
Szegény ördög vagyok, inkább koldus! De egy úr.
Az élet rosszul bánik velem, csúful, rútul.
Köd az élet, áthatolhatatlanul vastag,
Nem megkerülhető, mint a réten az asztag.
Úgy látom, hogy nem vagyok e világra való,
Betörni nem tudok, itt nincs trójai faló.
Lelkiismeretem tiszta, mindent megtettem,
De soha senki nem mondta; pártolt emberem.
Egyedül a ködben... nincsen irányadó fény,
Csak megyek a vakvilágba, mint szegénylegény.
Ha az ember élni akar, szolgálnia kell,
De ahhoz elfogadás kéne; szeretettel.
Hibás vagyok, többször is elszúrtam életem,
Most meg már nem maradt más, csak köd a lételem.
Majd nekimegyek valaminek, rácsapódók,
A mély átláthatatlan ködben, szertefoszlok.