Később
Egyszer, mikor végre sok lesz az Időm
ha majd nem rohan el mellettem bután -
órám sem fújja el folyton perc-gyufám
cirógat inkább lángján, társhoz illőn
és lelkem engedi rossz szemem látni...
nem csak a napok görcsfeszes húrjait -
csupán rózsákat, mint nyitnak pírjaik
rőtszirmú pillét, mi bábjából száll ki
s kezemre reppenten örül, mert élhet.
Röpke lepkesors...gondolom tán akkor -
éppen én...világ-fanyalgó kalandor...
míg ő kokettál egy csipetnyi létnek.
Később...sír felém számos levél búja
zölderektől fosztott foltos szenvedés -
mindinkább aláhull, s velem szembenéz
mintha tőlem várna batyut, búcsúba'.
Mit adhatnék én? Jó szót kísérőnek...?
Hisz mesélhetném, az Elmúlás szilárd -
ettől erősebb, mi legyen, az kizárt!
Innen osztják szét mind, a Kilépőket.
S...mivel továbbra is ráérek nagyon...
szólongatnak kedvesen pompás színek -
melyekből innen-onnan kicsit csípek
az öszhatást csodálón, félig vakon.
Hiszem, mikor már többet ad az Időm
belőlem pont annyival lesz kevesebb -
korcsan réved szemem, amely nevetett
és fülem csendje kong sarkatlan cipőn.