Nélküled van már a szó,
nélküled az írás,bár kevés
volt nevetésem,még több
lett a sírás.
A zongorán a csenddel
egy szál hang maradt,
véled az idő búsan
tova - tova szaladt.
Nélküled jött az ősz
könnyeket csalva
szemembe,s halt lelkem
bele a reménytelen
szerelembe.
De még mindig írom,s
szerelmem elmondanám,
s ha még tehetném, el-el
többé a jót nem rontanám.
Elperegnek órák,s napok,
vissza hozni már semmit
nem lehet és már nem
tudom többé meg,szíved
hogy szeret.
Az eső csendesen koppan,
elrejté könnyem,mi
peregve-pereg,szomorú
őszöm vélem keseregve-
kesereg.
Nélküled évül el ez év,
már látom,lelkem epedhet,
de lényed már hiába várva-
várom.
Sírásra görbül a száj,fájva
fázik a lélek,már boldogtalan
napokkal,csak magányos
holnapokat érek.
Bár ne láss többé,váljak
köddé,lelkem váljon néked
elmúló színes körökké,s
maradjon lényem balga
holt néked örökké.
Ne halljon felőlem lelked,s
füled,borostyán takarja el
majd fényedbe fáradt testem
éltem végén...nélküled.
Ádám J. Csaba (2013.)