Festmény függött a múlt falán
Festmény függött a múlt falán,
tarkára pingált akvarell.
Lepkét kerget egy nyurga lány,
szoknyáját szellő kapja fel.
Cseresznye ajkán száll a dal,
meztelen talpán él a tánc,
huncutul kócolt barna haj,
csillogó szempár, tűzzománc.
Messze a dombon templom áll,
fatornya mélyén rézharang,
galambok lakta otthonán
malasztot leng az égi hang.
Ott lenn a völgyben macska ül,
Ő is a pillét nézi már,
ibolyák ágyán elterül
mint akit béke csöndje vár.
Arrébb egy zúgó zöld patak,
medrében görgő kis kavics,
körötte márnák játszanak,
létüknek semmi gondja sincs.
Bárány subában fől a Nap,
izzadva dobja rongyait,
lassan az égen áthalad,
langyos esője andalít.
Álmodni hív a pillanat
a vízzel festett régi kép,
de nem tudni, hogy megmarad
vagy rossz jövője tépi szét.
Még nem tudni, hogy hány vihar
szaggatja majd a múlt falát,
a tarka szárnyú lepkeraj
miképpen éli túl a mát.
Mi szépre vénül majd a lány,
combját nadrágba dugva el,
édes cseresznye ajakát
száraz, cserepes váltja fel?
Süt-e szeméből még a tűz,
szabad galambként repked-e?
Nyújt-e árnyat a parti fűz,
lesz-e cicának fekhelye?
Merre gördül a kis kavics?
Óceán mélye várja-e,
vagy útja éppen arra visz
hol hozzá ér a lány keze,
ki tenyerébe rejti őt,
hallva harangok dallamát,
átrepülve a dombtetőt
a szentléleknek adja át.
Nagy talány az élet útja,
ezernyi emlékpillanat.
Megfestjük újra meg újra,
mindegy hogy rossz vagy jó marad.
Mert menekülni nem lehet,
ami megtörtént úgy igaz!
A szép ibolyás kerteket
beszövi néha némi gaz.
Évek mossák az akvarellt,
festése lassan megfakul,
mégse higgyük hogy tönkre ment,
csak létünk kék tavába hull!