Már csak emlék maradt
ama tavasz véled,bíbor
őszben vélem léted,ó
jaj nem éled.
Tán voltunk,mint levelek,
mik alá hullnak a fáról,
nem törődve a tegnappal,
elköszönve a rozsdás mától.
Bár elmúlt véled már a
nyár,mégis szívemben
csak élve nősz,nem vagy
már,s fájdalmas lett nékem
ez az ősz.
Vagy csak balgán én
képzelgek,s nem is
léteztél,tavasz tündeként
létembe nem is érkeztél?
Mégis lettél esővel őszi
könnyem,elveszett
múzsám,szomorú
hölgyem.
Egy tavaszom voltál,
nem leszel már többé,
lényed-létemmel ez
ősszel válik párás köddé.
Eme ősz is eltelék téli
hideg hévvel,s nem
dicsekszék majd új
tavaszom édes szíved
szerelmével.
Drága már látom,bűnös,
fáradt lelkemért már
nem-nem jössz,maradjon
hát tiéd költőiségem,s
véle minden bíbor ősz.
Utolérnek,falevelek
szaladnak a szélben,
évszakok elmúltak,s
végződnek majd
nélküled hideg télben.
De minden őszben
majd várlak valahol
várva,falevél takarta
tájba,hol eső könnyeim
rejté,de lelkem-lelked
el-eljövő tavaszokkal
soha sem felejté.
...Midőn idő hozott véled,
tőlem lopva-lopta el,
szerető szívem évszakait
könnyezve az ősz néked
búcsúzva mondta el,s
reményeim falevelekkel...
hordva-hordta el...
Ádám J. Csaba (2013)