Friss levegőt véve,
(kéményen fehér konty),
Felette néztem az égre.
Körbe vén fenyőkoszorú,
Keletre fénylő hold, kifli alakú.
Minha pék sütötte volna,
Szórtarany kontúrja.
A szürkéskék égboltot,
Királyként uralja.
Mint illat a pékboltot,
Ha belépek hajnalba.
Az ívében halvány zsemle dereng,
S ahogy nézem egyre remekebb,
Távolcsilagok folyatják őszülő fejemre,
Fényév távolságát, e hajnali fénybe.
A gyönyör kapuja kitárul lelkemben.
Szememnek gyöngye,
E természet képe:
Lánykarcsú hold fénye,
Égbolt múló szürkesége.
Fenyőlomb vigyázza,
A múló éjt. Árnya
Sejteti velem:
-Néhány perc,
S mentem!-