Már nem szorítsz magadhoz mint régen,
rózsaszín felhő sincs az égen.
Takarékon ég a lángolás,
de görcsösen szorít a megszokás.
Tág szemekkel már nem csodállak,
dacos némaságba fordul a harag.
Ha szánkon kinyílik a lakat,
egymásba vágnak a szavak.
Már csak a tó, a nádas ugyanaz,
itt álmodoztunk a füzek alatt.
Az idő még előttünk szaladt,
nem ígértek hideg telet a nyarak.
Az út végén távolodnak a léptek,
valamit kivett belőlünk az élet.
Könnyes fájó hallhatással nézlek,
szemedben kialudt a tűz, félek.