Árnyéka vagyok a fénynek
Már csak árnyéka vagyok a fénynek,
fehér papírra öntött tintafolt.
Az élet kihasznált,
eltékozolt.
Árnyéka vagyok a fénynek.
Már csak tegnapja vagyok a mának,
emlékekből őrzök perceket,
mikor csókoltam
feszes melledet.
Tegnapja vagyok a mának.
Már csak halva nem akarok élni,
szeretnék lenni újra fény!
Kedvet szürcsölő
vad legény.
Halva, nem akarok élni!
Már csak rossza vagyok a jónak,
elrontott nagy ívű képzelet.
Kerekded a betűn,
bamba ékezet.
Rossza vagyok a jónak.
Már csak odva vagyok a platánnak,
melyet zabálnak a férgek.
Valaha itt
méhek is éltek.
Odva vagyok a platánnak.
Már csak kávája vagyok a kútnak,
vizemet megmérgezte a bánat.
Belepisiltem…
mit csináljak?
Kávája vagyok a kútnak.
Már csak pillája vagyok szememnek,
ha lehunyom, akkor ébredek.
Érezve illatod,
ölelésedet.
Pillája vagyok szememnek.
Már csak maszatolom a verseket
hosszú évek óta.
Pedig lehettem volna
egész jó poéta.
Maszatolom a verseket.
Már csak darabja vagyok az egésznek,
sarokba ültetett szolga.
Ki más gyönyörét
saját sírásába folytja.
Darabja vagyok az egésznek.
Már csak csalódása vagyok a reménynek!
Megtartasz magadnak, de mégse.
S hogy repül az idővércse!
Csalódása vagyok a reménynek…