Térdére támaszkodva mereng
gyertya fény tüzében,múzsája
mámorító álom bűvében.
Végig sírt egy évig álmot,
lelkében élő múzsás karácsonyt,
csillogó fénnyel,mire szíve
mindig vágyott.
Szíve roppanva dobban még
érte,táncoló tünde volt tán
mit látott,vagy csak a gyertya
fénye?
Mindegy is,ha csupán álom
volt,hozzá éltében az ég
dala szólt.
Merengve tekintete
belevész a fénybe,csillog
benne arcán ereszkedő
könnye,táncol még néki
az örök múzsa,drága
hölgye.
Lelke még lopva hozzá-
hozzá lebben,majd tova-
tova száll,s ha eljő a hajnal
nem jön vissza soha már.
Őszi szél perget,messze
reptet egy verset,min
íródik,hogy csak egy költő
merengve kesergett.
Kesergett érthetetlen
álom vágyán,hogy múzsa
csókja,miért nem virult ki
szomorú száján.
Most a rózsák magukban
virulnak,ősz után elhullnak,
mik dalok voltak,drága
múzsával soha el nem múlnak.
Csendes szoba félhomályában,
gyertya lángja rebben,nézd
egy költő merengve sír,lelke
nem is tehetné szebben.
Majd legyint,hogy boldog
borostyán az élet
költőisége,oszlop virágként
él szívében örök múzsája
igaz,tiszta nőiessége.
Ádám J. Csaba 2013.október 09.(szerda)