Az első nagy...
Írta: gufi Dátum: Március 01 2014 14:20:22
V
Fejdísze font hajkorona,
arcán szomorkás mosolya;
két ajka akár friss gyümölcs,
a megszűrt fényben tündökölt;
Teljes hír
Albert Ferenc
Az első nagy…
Egy régi - régi történet,
mi hajdan velem történt meg:
Kamasz koromnak reggelén,
át, kórház ajtó üvegén
pillantottam meg egy leányt;
szemem szemére rátalált.
Fejdísze font hajkorona,
arcán szomorkás mosolya;
két ajka akár friss gyümölcs,
a megszűrt fényben tündökölt;
szívem hevesen dobogott,
szerelmem ott vetett lobot.
Kilencszázhatvannégyben volt;
az ősz ezer színben tombolt,
a kórház rideg mítoszát
feledtette egy látomás,
mely néhány percig lebegett;
a kislány tovasietett.
A látogatás véget ért,
mi fél gyógyulással felért;
már nem nyomaszt a kórterem,
két szobatársam kérdezem;
a kisfiúk, két egy testvér,
s nővérük az égi tündér.
- Hogy hívják a nővéretek?
Mennyi idős? Feleljetek! -
- Lidi, mondják mosolyogva,
most jár ősztől nyolcadikba.
Nyugtatóan hat a válasz,
nekem pont ő való párnak.
Bárcsak mindig itt lehetne;
fürdőzhetnék szép szemében,
szőke haját simogatnám,
arcát lágyan csókolgatnám;
repülnék édenbe vele,
ha a kedvesem lehetne.
Ismét kopog a vasárnap,
a látogatók kint várnak;
kis hercegnőm is köztük áll,
és képzetem mint kékmadár,
magas felhők között suhan,
ez angyalt, add nékem Uram.
Közénk üvegfalak állnak,
mert sárga kór, mi ránk támadt,
így zárt osztály az otthonunk,
mutogatunk és rajzolunk;
végre megérti az angyal,
ablakhoz jön lágy mosollyal.
Mint Rómeó és Júlia;
bár én valék az ablakban,
hallom hangját, a mennyeit,
szavamra mondom, bátorít:
- Kóromnak, ha vége szakad,
keressem őt, de most szalad.
A kényszer rabság véget ért
és én a tündér rabjaként,
véltem sok-sok boldog percet,
égő szívem epedezett;
őrölt egyre a vágyódás,
álmokban édes látomás.
A nagy nap végre beköszönt;
az ősz festette színözön
földre szőnyeget fektetett,
percegve tűrte léptemet;
az iskolához érve már,
szívem hevesen kalapált.
Figyeltem fent az ablakot,
az osztály ott sorakozott;
irigykedett a sok leány,
e komoly udvarló láttán.
Kiskamasz lányként suttogtak;
kacéran rám mosolyogtak.
Megnyílt végre a nagykapu,
kilibbent rajt’ a halk szavú;
kék szeme fénylőn csillogott,
én megdermedve álltam ott,
nagy félve fogtam meg kezét,
Ő lesütötte szép szemét.
A szó megrekedt torkomban,
majd halkan annyit suttogtam:
- elkísérlek, ha engeded,-
Ő semmit nem ellenkezett,
és ballagtunk csak szótlanul,
millió kérdés bent szorult.
A házuk velünk szembe jött,
sajnálta ezt a miliőt,
ellopva tőlünk perceket,
mi kézen fogva telhetett;
s az ajtójuk sem hallgatott,
tudatva jöttünk: - nyikorgott.
És bent, mindenki rám meredt;
nem mellesleg a két gyerek,
kik oldva e pillanatot,
nyakamba ugrottak legott;
velük a kórházi hetek,
barátság jegyében teltek.
Majd kérdés jött kérdés után,
csak néztem néha nagy bután,
hiszen a téma megrekedt;
ezek a hívő emberek,
Jézus igéit hirdetik;
királyságát, mi szent nekik.
Míg másutt járt a gondolat,
időm vágtatva elrohant;
mindebből, ami megmaradt,
két szeme mely akár smaragd,
a lámpafénynél csillogott,
s ha ránéztem csak pislogott.
Eljött a búcsú ideje;
kapujuk óvó csendjében,
az első csók is megesett;
öleltem, s teste remegett
és közben könnyes lett szeme,
mert bűnben fogant szerelme.
Hisz születésétől fogva,
Ő Jézusnak menyasszonya;
másik férfit nem szerethet,
szívében erről hitet tett.
Bár, nem kétes e vonzalom,
de jobb, ha mégis elhagyom.
Az őszi est is szepegett,
szitálva szórt ködpermetet;
fátyolos szemmel álltam ott,
zsebembe képet csúsztatott,
aztán zokogva beszaladt;
a szívem akkor meghasadt.
Sokára forrott be e seb;
a kép melyet zsebembe tett,
függött szentként ágyam fölött,
miként angyal, úgy őrködött.
S lettem volna érte hívő,
de sajnos ebben nem hitt ő.
Eltelt pár év, kihunyt a láng,
feledni nem tudtam e lányt.
Egyszer találkoztam vele,
bár szívem mennybe emelte,
szerelmünk oly rég elhamvadt,
mára:- egy szép emlék maradt.