Sétálok a levelüket hullajtó fák alatt,
fejemben ezer gondolat százfelé szalad.
Hány év telt el már, céltalan,
mióta nem láttalak.
Mennyi kedves emlék imbolyog,
s mennyi-mennyi fájdalom.
Itt bolyong.
Fiatal voltam, ostoba,
azt hittem az élet nem mostoha.
Velem nem lehet, csak csoda.
Bátran mondtam a nemet,
most már tudom, ott szívem megrepedt.
Elmentél, mint ősszel a fecske.
Üres lett lelkem, mint fészke.
Jött sok tavasz, nyár majd ősz,
de vissza ő sosem jő.
Ma már fejem hófehér,
de szívemben, benne él.
Nincs feledés, csak a bú.
Az emlék mi szomorú.
Így járok a fák alatt,
szemem valamin megakad.
Padon ül egy ősz öreg,
nem néz le rá senki sem.
Lábam mint önállósult csoda,
arra visz egyre oda.
S lám felnéz a kis öreg,
szemében a döbbenet.
- Te vagy ó én Istenem.
- Elhinni már nem merem.
Elhallgat a sok madár,
csendben dobban egy szív pár.
Összeborul két öreg,
kezük simít, és remeg.
Nincsen séta fák alatt,
visszatért és itt maradt.