Rovom a strigulát tövig tépett körmömmel a vakolatba:
Hogy ma is eleresztettem egy tűnődő imát érted.
Lenyelem szoros ízét, hogy bennem temetve vonulnak hadba
Forgácsolt kételyek és tűhegyű vágyak. Bár nem kérted,
De mohó sóhajjal szeretem láthatatlan allegóriád:
Kútba dobott forint-fohászát kívánt létezésednek,
Hogy létezz, és ne csak mint álmomat áriába fonó driád.
Látnám a holnap szemhéjait nyitó napgyűrűt szebbnek,
De most csak rovom a rozsdaszín téglába a céltalan spirált
És várok: hogy a gőgös égboltozatnak elsuttogott
Galambszárnyú óhajok röpte talán elért, talán megtalált,
És akkor nem lenne a remény ennyire néma s halott.
Most rovom a heges falba csendesen a szomorú számokat,
De hitetlen hitem délibábját fel nem adom soha,
És rovom az igét: szeretlek, míg görbe szívem meg nem szakad,
Telerótt tapétám arcát pedig felfalja a moha…