Õrült pillanatok
Írta: marica Dátum: Február 08 2008 19:31:49
Csak hangokat hallok az ûrbõl,
Az állat tör ki belûrõl!
C
Teljes hír
Lóhalálba futok elõre,
Nem látok semmit elõttem,
Mint sebzett kanca,
Ki soha nem akarta,
Hogy hátán lovagolva, betörjék.
Befagytak az elmék.
Csak hangokat hallok az ûrbõl,
Az állat tör ki belûrõl!
Zavarodott agy.
A fájdalom nem hagy
Megnyugodni.
Várok. Sehol semmi
Égi jel, mely enyhítené vérzõ sebem,
Ez jutott nekem.
A jót, s rosszat, ösztönbõl teszem.
Csattog a patkó,
Kopogja: hej-hó!
Hátamon csattan az ostor
Kacagó szavakból!
A számból ömlik a hab.
Vágtató õrült szabad rab
A kanca. Kíntól izzadt arca,
Soha nem akarta,
Hogy hátán lovagolva betörjék.
A világba nem erre szülték!
Szeretetet, békét vágyott,
Minden akadályt áthágott,
Sikertelen vágtázott.
Tán még most is abban bízik:
A fájdalmak megelõzik,
Messze hagyják, eltûnnek az ûrbe,
Õ megáll, izzadtan, kimerülve,
Megpihen a régi lomb alatt.
Várja tán egy boldogabb,
Nyugodtabb világ,
A veszett hab elhagyja torkát,
S a visszafojtott szeretet,
Betöltheti a teret.
Bár a kanca vén lett,
Õrültként kereste a szépet,
Mindent áthágott e végett,
Most piheg, békékében várja a véget.