Bár világokat kettéhasító tenger korbácsol közénk hullámokat,
A lélegző óra szerkezete bennünk egy ritmust ketyeg;
Bár diadallal csikorog a negyedik falra vert nyithatatlan lakat,
Hol nem kiált a valóság önző szele: ott talállak meg.
Nincs oly nap, sem perc, hogy ne kovácsolnám hitem rozsdásodó vasát feléd.
Építem a valótlan forgó ábrándországot örökkön,
És szakítson bár gúnyos szavú otthonom cetliként ezer darabra szét:
Hiszek, hiszek tovább - mert ha elfogy a hit, meghalok rögtön.
Nem létezel. Mégis: átölelem mindazt, mit teremtő hitem benned lát,
Szorosan, határtalan, mohó, önző szeretet szárnyával:
Mert álmodó lelkem zavaros óceánján úszol társamként át meg át,
És bár számot vetek a tegnappal, a holnappal, a mával,
Jobbára benned élek: benne minden képzeletre hímzett pillanatban,
Rezdüléseid egészét festem vásznára napjaimnak,
És hol nyomasztó súlyú szürkeskála leledzett, most csillagszivárvány van.
Bárcsak, bárcsak lennék a köröttem elfolyó valóra vak,
És csak téged tapintana tekintetével arcodra éhes íriszem.
Társam vagy mindenkor: ébren álmodva s álmomban éberen,
És ha kell, a zajló élet minden kimondatlan hazugságát elhiszem,
Legyen bár az innenső szféra kristályodú vagy földverem:
Csak maradj, ó mindig maradj meg nekem - maradjon színed, hangod, aurád,
És míg zúg bennem élet s vér hinni, világnagy szeretettel vigyázok rád.