Búslakodás és az emlékeim szőnek,
visszanézni kényszerítenek a pillanatok,
arra a helyre, hol már árnyékba nőnek
a késői virágillatok és a napok.
Az ősz fia már a lelkem,
elhagytam tavaszom, ott valamikor rég,
csak ő maradt és figyel még lesben,
nézi magamban, hogy távolodok én.
Ott áll, lecövekelve meredten,
- Kereslek, kutatlak, vajon élsz-e még,
vártalak, mennyire vártalak esengve
dédelgetéssel kényeztetett remény,
hogy megtanuld ki mozdulatlan áll,
s milyen az, kiben bánat él, s magány.
Egyszer megmutattad valamikor itt,
zafírkék kőbe hogyan zárta a halál
az idő megdermedt pillangóit,
mit tönkre tett s magába zárt a kristály.