JOHANN WOLFGANG VON GOETHE: TALÁLKOZÁS ÉS BÚCSÚ
Írta: Szollosi David Dátum: Március 08 2014 05:03:38
H
Megdobbant szívem, föl, nyeregbe!
Gyorsabb voltam, mint hittem én.
Már földet ringatott az este,
S az éj leszállt hegyek közén.
Teljes hír
Willkommen und Abschied
Es schlug mein Herz, geschwind zu Pferde!
Es war getan fast eh gedacht.
Der Abend wiegte schon die Erde,
Und an den Bergen hing die Nacht;
Schon stand im Nebelkleid die Eiche,
Ein aufgetürmter Riese, da,
Wo Finsternis aus dem Gesträuche
Mit hundert schwarzen Augen sah.
Der Mond von einem Wolkenhügel
Sah kläglich aus dem Duft hervor,
Die Winde schwangen leise Flügel,
Umsausten schauerlich mein Ohr;
Die Nacht schuf tausend Ungeheuer,
Doch frisch und fröhlich war mein Mut:
In meinen Adern welches Feuer!
In meinem Herzen welche Glut!
Dich sah ich, und die milde Freude
Floß von dem süßen Blick auf mich;
Ganz war mein Herz an deiner Seite
Und jeder Atemzug für dich.
Ein rosenfarbnes Frühlingswetter
Umgab das liebliche Gesicht,
Und Zärtlichkeit für mich - ihr Götter!
Ich hofft es, ich verdient es nicht!
Doch ach, schon mit der Morgensonne
Verengt der Abschied mir das Herz:
In deinen Küssen welche Wonne!
In deinem Auge welcher Schmerz!
Ich ging, du standst und sahst zur Erden,
Und sahst mir nach mit nassem Blick:
Und doch, welch Glück, geliebt zu werden!
Und lieben, Götter, welch ein Glück!
________________________________________
Találkozás és búcsú
Megdobbant szívem, föl, nyeregbe!
Gyorsabb voltam, mint hittem én.
Már földet ringatott az este,
S az éj leszállt hegyek közén.
A tölgy takarva ködlepellel
Ott állt, mint óriás torony,
A sötétség száz kormos szemmel
Őt leste, át a bokroson.
A hold felhő dombjáról nézett
Párák közt búsan szerteszét,
S a könnyű szárnyú szél föléledt,
Fülembe súgva rémmesét.
Ezernyi szörnyet szült az éjjel,
De kedvem friss maradt, vidám,
Mily hő terjedt szívemben széjjel,
Mily tűz járta artériám!
Hogy láttalak, szelíd öröm volt
Az édes pillantás nekem,
Szívem teljesen hozzád láncolt,
Szintúgy minden lélegzetem.
A tavasz kölcsönözte néked
Két orcád rózsálló színét,
Ti istenek, ily remélt szépet
Nem érdemlettem meg se még!
Már kelt a nap, s a hajnalpírban
Szívem búcsútól elszorult:
Ó, mily gyönyör volt csókjaidban!
Mily bánat, mely szemedre hullt!
A könnyed folyt, hogy láttál menni,
Csak álltál ott, földön szemed:
Mily kegy nekem szeretve lenni,
S szeretni mily kegy, istenek!
*****