Albert Ferenc
Vagyok…
/Kedvesemnek/
Vagyok éji szellő,
mely szobádba besurran;
bőröd cirógatom
észrevétlen, titokban,
amíg a hajnal eljő.
Vagyok víz; langy-meleg
illat eleggyel kádban,
tested minden zugát
körbeölelem lágyan,
átitatva lényedet.
Vagyok friss oxigén;
amikor belélegzel,
kusza ereidben
száguldok a véreddel;
sejtjeid így éltetém’.
Vagyok tengerkékje
szemed fénylő íriszén;
miáltal fürkészheted
a természet szépségét,
melynek magad vagy éke.
Vagyok kenyérszelet,
ajkad szegletén morzsa;
apránként elcsipegetsz,
közben lassan kortyolva
iszod mézédes tejed.
És vagyok a nappalod,
és vagyok az éjszakád;
és vagyok égő napod,
és vagyok a holdvilág.
Köszönöm, hogy lehetek
olykor szédült pillanatod.