Fényedbe égett
lelkem...nem lettél,
hát a szerelmem,
múzsám voltál,
versek csókja,szívem
szerelmének igaz
bókja.
Nékem lettél,de tán
mégsem voltál,örök
őszömmel fájó
lelkembe napra-nappal,
bele-bele holtál.
Voltál nékem verses
múzsa csokor,de
nélküled földre dőltem,
mint szíve roppant
irodalmi szobor.
Mint gyöngyök
szétperegtek a betűk,
s mondatok,éltem bár,
de nem tudtam,nélküled
mivé lettem,s hol vagyok.
Éltem zengő zenehúrja
már halk ódákat mormolt,
de szívem téged nem
korholt,s majd emlékszem
az eljövő-jövőbe,hogy véled
eme élet micsoda kor volt.
Már nem hal napokról-
napokra beléd lelkem,
tán lényed eszmémből
feledtem,hisz érted
megtanultam halni,s
most újraszülettem!
Jártam érted poklot,
érintettem mennyet,
lényedben szerettem
az igaz egyet,s most
kaptam újra nálad
nélkül égi-égi kegyelmet.
Hervadt virágot,már
bizony nem lehet újra
ültetni,a reménytelen
szerelemért meg kell
halni,s újraszületni.
Érted haltam,s most
újraszülettem,lényed
lelkembe örök múzsavirág
formád magját szívembe
ültettem.
Felderengsz még a
gyertyafényben ,késői
angyali éjben,de nem
látlak már többé világot
éltető napsütésben.
Tűnt időben létezel már
csak drága,de míg idő
kereke forog,én várlak
mindig várva.
Csillagbetűkkel,téren és
időn át,mindig néked
fogok üzenni,hisz érted
tanultam
meghalni-újraszületni.
Ádám J. Csaba 2014.március 10. (hétfő)