Csak hallgass és hallgass egy szót,
de néha gyanakszom, elfog a sejtelem,
határaink fürkésznek, próbára tesznek,
mint a szél az éjféli harangszót.
A szavak rejtelme félelmetes,
s lám a tárgyak mindezt nem értik,
életünket sok szenvedésben mérik,
de utad titkai ezeket ismerik, félik .
A szél is tudja, hogy a könnyek sósak,
belőlük a fájdalom vize kiált,
kétségünk arcunkra ülve zilál,
s mi csak ürességünket ismerjük el jósnak.
Vágyódásaink lelkünkben utat törnek,
találgatják, vajon ez a beteljesülés ?
Talán csak hazudjuk ezt az átlényegülést,
és csak megyünk, megyünk előre.
Megyünk a keserű időn keresztül,
nem tudva azt, hogy szeretünk,
olykor könnyeinkben visszatükröződünk,
hátha bennük sokszorozódik örömünk.