Álomittas szívvel tekintek át a Talizmán zárt fedelén:
Ott vagy - gyöngy a kagylóban, héj alá rejtezett kincs.
Álomkóros éjszakán elképzelt szivárványon kóborlok én,
Szívem fölé kötözött Talizmánnal... de kulcs nincs,
Csak az örök-öröktől űző hatalmas ősi vadász: a vágy,
S a préda én vagyok. Ím, jöjj, mitikus fenevad!
Törékeny testem neked ajánlom, falj fel, eméssz el! Húsom lágy,
Csak a szívemmel légy óvatos: az kemény falat.
Talán egy csillag lepillant s megszán, talán kulcsot is kovácsol,
És akkor nem leszek ilyen: álomban is árva,
Ébren védtelen. Talán a volt-nincs Völgy s Arborétum valahol
Kapuit feledésnek adja és kulcsra zárja,
Mert talán pont ezt a kulcsot keresem - ez nyitja a Talizmánt
És veri lakatra mindazt a régi vart, mi fáj;
Ez bírja könyörületre a beste vágyat: és többé nem bánt,
S általa egyesül köddel a síró Loreley.
És ha már nem maradt semmi hátrahagyott gyötrő árnyékdarab:
Gyere, szerető szárnyam vár - légy hát velem szabad.