A végtelen idő tudása hatalmas,
hátán életeket hord, ereje nagy.
Olykor komótosan, lassan lépked,
fordul, majd hirtelen őrült táncba kezd.
Előre megy szüntelen, rajtam áthalad,
soha nem hátrál, arcomon nyomot hagy.
Csalókán, hiteget, semmit nem érez,
benne van elrejtve jövő és végzet.
Óriás gyomrában eltűnt gyermekkorom,
a miértekre kapott válaszok, iskolapadom.
Ő lett tanítóm, bár akadályt állított,
kapcsolatokat zárt és kapukat nyitott.
Időtlen szerelemben vált éberré az éj,
alkotások ideje lett a fényes nappalé.
Előttem lobogtatott száz színes csodát,
hagyta élvezni a pillanat varázsát.
Volt csúf idő és számolatlan szépek,
Bármi volt, azok mind az enyémek.