Ó: ma is csak ábrándkáim termőföldjén tárogatsz százszorszép-szirmot;
Legókockákból felhúzott tűnő képzetem citadellájában élsz,
És tudom: vársz és vágyódsz te is, a hegyek fölé felgördülő Napot
Követed távoli tekinteteddel, félmosollyal sóhajtasz, remélsz:
Hogy egyszer kulcsra nem zárt kilincsre lelsz a negyedik fal szíve alatt.
Álmokon túl, világokon át: remélsz, akárcsak én a falon innen,
Míg papírra festem a csontomban vihart zúgó ostoba szavakat.
Néha pókként ül vállamon a félelem: hogy benned nem szabad hinnem.
Hiszek mégis; hiszem, hogy te is hiszel hű hittel - erőt ez ad nekem,
És legyen bár fércem szerelmes szonett vagy vigasztalan elégia:
Újra meg újra az üres levegőbe nyújtom remélő tenyerem,
Hátha megérint téged - s megilletődött arccal csak annyit szólsz: szia...