Lassú léptékkel csoszogó idő beszél hozzám érdektelen hangon,
Meggyőző hévvel gesztikulál: hogy ennél szürkébbnek illene lennem,
És minduntalan aggódó, gondterhelt árnyalatú szemöldököt von,
Mert képzelt tájak képzelt lugasában csatangol kallódó figyelmem.
Szigorú szavakkal dorgál: nyessem le a szárnyam, maradjak a földön!
Van kitűzhető cél és álom a tengelyén forgó talajon is sok;
Ámde kallódó figyelmem ezalatt új és új vándorútra űzöm,
És soha el nem árult szárnyaimmal szállok - míg egyszer majd lehullok.