Kitárom a hatalmas égnek szárnyam rengeteg kék erdejét,
Szélesre nyitott pupillám a horizont tágas partján pihen,
Kihívó mosolyom vágtázó szél kacaja kanyarítja szét,
Testem zsibbadt révületben feszül a fent hullámzó mennyeken,
És kilövök, mint rakéta, ismert világom foltokká folyik,
Mert ez vagyok: vakrepülés a szabadság pegazus-szárnyain;
Áramlataimat a szívemben virágzó álmaim szövik,
Gyors vagyok, mint pendülő nyílvessző, és túlszárnyalom árnyaim,
Mert hív, hívogat és csábít örökkön az oly távoli zenit,
S ha álmodó röptére visz a törékeny vágy, a bűvös ábránd:
Érted zúgón túlpörgetett apró szívemnek nincs többé limit,
És nincs oly átfogó erő, oly gravitáció, mi földre ránt.