H.Gábor Erzsébet
A mi kocsmánk
Az abrosz kockás volt a kocsmaasztalon,
máshová menni akkor nem volt alkalom,
füstös volt, fülledt, mégis úgy szívünkhöz nőtt,
azt mondtuk, ott tartjuk meg majd az esküvőt!
A pincér szorgos volt, és fel, le, futkosott,
két adag halászlevet kézben úgy hozott,
hogy közben felvette a szomszéd rendelést,
s kacagva önmagán, még viccet is mesélt.
A lemez recsegett, de senkit nem zavart,
minket az érzés, meg a borgőz felkavart,
szerelmes ifjak voltunk kedves, zsenge pár,
egész nap azt vártuk, csak lenne este már!
Pogácsát majszoltunk, és ittuk rá a bort,
a percek boldogsága lágyan ránk hajolt,
szorosan összefonva mind a két kezünk,
esküdtünk arra, hogy csak egymásé leszünk.
Azóta eltelt már biz néhány évtized,
s mesélem szép regénket éppen Évinek,
unokám kék szemében könnyek gyöngye gyűl,
s szavaim tengerében lágyan elmerül.
Az eskünk szentség volt, hisz tied lettem én,
ily boldog hitves nem volt még e Földtekén,
a kocsma rég bezárt, már lassan összedűl,
de őrzöm emlékét, míg élek, legbelül.
Az abrosz kockás itt is, piros és fehér,
sóhajom hozzád kedves, Mennyekig felér,
s belesve égi kocsmánk tágas ajtaján,
tudom, hogy nékem tálalsz lelkünk asztalán.
2014.04.06.