- Borostyán -
Írta: Jessie Dátum: április 08 2014 21:04:35
V
Mikor már csak lebeg lelkem,
majd emberek viszék testem
és az örök fényben lesz rózsa-
kertem.
Teljes hír
Mikor már csak lebeg lelkem,
majd emberek viszék testem
és az örök fényben lesz rózsa-
kertem.
Mert ma élek,de egyszer halok,
addig szerető szívemmel a
lelkekért vagyok,s írások
maradnak,miben érettük dalolok.
Bár íródtak szomorkák és
kedvességek,szólnak bennük
égi dalok,s mennyei csendességek.
Az emberek emelnek fel,s
fényben tartják lelkem,örök
éltetőmmel,édes múzsámmal,
drága Jinettemmel.
Borostyán örökzöldje majd
engem rejt,felidéznek majd
érted dalaim,s lényed soha
nem felejt.
Ott leszek örökké a
virágokban,zöld
borostyánokban,betűkben
és szavakban,folyókban és
suttogó tavakban.
El nem múlok én,csak
lelkem költözék fényes
csillagok közé,ki
boldogtalan,s felnéz reám,
reményt adó fényem légyen
övé!
Tudja majd,hogy voltam,mi
ápolt tán lelket,versben
szerettem és sirattam ezer
elveszett szerelmet.
Rejtezék majd értetek
lelkem örökzöld
borostyánba,örök álmom
vélem vigyétek majd
Házsongárdba!
Néktek,majd az istenkétől
békét kérek,s néha-néha
vissza térek.
S ott leszek simogató
szélben...suttogó
fákban...értetek zöldellő
borostyánban!
Mert,mi fontos volt nékem,
hát az emberi lélek,s ezért
ha már nem leszek,mint
borostyán,majd akkor is az
emberért tovább-tovább élek!
Ádám J. Csaba 2013. december 12.(csütörtök)