Albert Ferenc
Nagy kékfolyó
Apró buzgár, élet-forrás
Fekete-erdei bölcsőn;
általbukik kút káváján,
s amint feltör szülőföldből;
vándorútján végig flörtöl.
Határokat vesz semmibe
az éltető nagy kék folyó;
ölén patakok vizével
olykor gyilkos és lázongó,
s törve karámját, tajtékzó.
Reá mégis büszkén tekint
e meggyűrt, vén Európa;
áldott medre kincset hordoz,
mit nem mérnek karátokban
hisz e lét elemi csoda.
Sokasodva gyűlnek köré
nagy városok, apró falvak;
felkínálva életvizét
szikbe fordult tikkadt javak
napról napra virágzóbbak.
Lett a természet Mekkája,
és lett ártere Kánaán,
s népem fennkölt oázisa;
hazám e gyöngykalárisán,
fürdött vala: - Éva, s Ádám.
Kanalas gém, kócsag, gödény:
otthonuk rejtek adó nád;
mocsárszigetek őrei
a gyászos kárókatonák,
mint’ lógó szárnyuk borzolják.
Medrében még a nagy folyó
hömpölyögve ballag tova,
torkolatnál szerteterül;
mint olvadt ólomkatona,
megfáradt testét vonszolja.
Majdan mikor tengerhez ér,
s látja abban a végtelent,
édesdeden hozzásimul;
só foglya lesz, sejtve édent,
de vész’ smaragdzöld vizében.