Ne hagyj el kérlek, ülj mellém,
szorítsd fejem melledre szorosan,
tompa hegyű álom rám ül s mesél,
belém bújik, s belsőmet gyötri komoran.
Kezeddel érintsd érzékin homlokom,
mintha egy porcelán csészét fognál,
nyomd ajakad ajkamra s hallhatod
szívem kiáltását, hogy mások ne hallják.
És fojtsd el bánatom, könnyeim ne lássák,
patakzó cseppjei fonják körbe testem,
ölelj, hogy ki ne szakítsanak, s ne várják
a félelem hullámai, hisz oly magasak bennem.
Mert ő előttük mindent elsöpör a szél,
csak a hulladék, idézőjelek maradnak.
betegesen összezsugorodva mind elvetél,
mint sok csillag, Nap, ők is meghalnak.