Nyári éjnek fájó zsongásában
a magány zokogta szélbe bús dalát,
múlt ívén fényezüstöt vont a Hold,
mit ha átlépsz, vár rád egy másik világ.
Jött a reggel, párálló felhőkkel,
szomjas föld nyelte, csak nyelte a vizet,
cserepes ajkát nedvesítették
a patakokká gyűlő esőcseppek.
Sír az ég, hullat fázós könnyeket,
virágszirmokon piheg, majd lepereg.
Nem vonta félre felhőfüggönyét,
a Nap, ránk borul a nyirkos szürkeség.
Hallgatom az eső halk zenéjét
s a szél párától fojtott lélegzetét,
míg fáradtan ring az akácfaág,
rajta a felhő-könnytől súlyos virág.