Az idő síkjával végül
napom el-elhaladt,
utolsó földi
alkalmatosságom egy
pad maradt.
Elrévedt tekintetemmel
még az égre néztem,
már-már csillagfényben
magam látni-látni véltem.
Az idő telt vélem,s
lassan éltem múlva-múlott,
arcomra virágok szirma
hullva-hullott.
Tán titkos méreg ereim,
már rágva-rágta,mint
valami féreg,s még érted
volt szívem forró,mikor
már padom szélén értem
ült a holló.
Mennyei terekről
károgva-károgott nekem,
hogy ott lesz majd
kegyelmem, Ó tudtam,
nemsokára itt hagylak
halva,édes szerelmem.
Köd fátyolán repül majd
lelkem messze-messze,
téged örökkön-örökké
szeretve és soha lelkemből
el nem feledve.
Nem tudom majd síromon
virág lesz-e vagy csak kóró?
- Most pihenj Poe!
Csendre inté lelkem a holló.
Ha majd éltem elmúlik és
virágszirma arcomra nem
hullik,s rég már felettem
mindent lep a hó,gondolj
rám édes,hisz érted volt
Edgar Allan Poe.
Mert hittem volna még
kedvesem,hogy reánk
boldog évek sora vár,de
jött a holló,s nem jövök
vissza soha...soha már!
Majd létem síkja végén
örökre lecsukódott
szemem,s nem fogják
már többé soha tudni,
hogy mi történt velem.
De hozzád kedvesem
égi térből szavam lesz
szívhez szóló,éjnek ködös
éjjelén szerelmes üzenetem
viszé-viszé hozzád,majd el...a holló.
Ádám J. Csaba 2014. július 01.(kedd) - (Edgar Allan Poe emlékére!)