Tisztán kék éjszakákon az elcsendesült egek alatt
Szövöm sóhajok fodraiból lehelethalk dallamom;
Bámulom sóvárgón - de nem érem el a csillagokat,
Nem tudok virágot ültetni a holdbéli udvaron,
Túl messze van, túl messze vagy: közöttünk világok űrje,
Nem látlak, csak mint szívverést s álmot érezlek magamban,
És mégsem vonom kérdőre a bolond reményt, hogy hű-e,
Mert túl lázas valóságokon egy sarkcsillag mindig van:
Hogy alkonyszavú szívekkel bennünket kötelék kötöz,
Hogy csillagoknak puha fényével ölellek mindig át,
Hogy esküt fogadok nevedhez s az időtlen örökhöz,
És hogy valahányszor álmodom, hozzád dúdolok imát.
Érints a szélnek adott csókkal, áldj égre rajzolt fénnyel:
Szeretlek holnap, szeretlek mindig, szeretlek reménnyel.