Eszter...
Sűrű eső hull a városban,
Győrben, hol sarjad magányom
virága. Szerelmes lelkem
könnyeiből fakadt vad gaz.
Kerestem én a napot, mint
napraforgó, vártam míg ragyogott.
Annyi év alatt, egy lány sem
virágzott nekem, nem értem.
Míg egy szomorú szürke napon,
egy angyal jött el hozzám,
s tiszta fényével elűzte,
ó, elűzte minden bánatom.
Hirtelen jött boldogság,
s úgy veszett el, mint az
utolsó levegő, mit egy
fuldokló kötél vett nyakamon.
Az angyal nem felém szállt,
csak egy percig láttam őt,
s hátrahagyta meggyalázott,
tépett szívem húrjait.
Most rajtuk játszik bús
himnuszt, egy megtört lét
minden fájdalma. Üvöltve
zenél, s úgy fáj mikor penget.
Hiába sírok éjjelente,
hiába a sok ima, melyet
érte remegve írtam a remény
falára. Senki sem felelt.
Szeretlek! Miért nem hallod?
Minden józan tiszta ész,
minden érv és akarat ellen.
Látod egy ember szíve,
míly könnyen hasad!?
Látod hogy törik meg,
egy világ súlya alatt,
hogy veszi el az ész erejét,
egy fájó szív utolsó hangja:
Hidd hogy boldog lehetsz!
Ki öntözne, egy fekete virágot?
Ki álmodna, egy végtelen álmot?
Csak az ki téged így szeret!
Ki meg is halna, egy mosolyért,
egyetlen árva szép szóért...
Nélküled és veled,
szívem csak téged,
csak téged szeret.