Talán nem akarom,
és ez az én legnagyobb bánatom.
Nem szeretném, hogy újra ugyanaz történjen
szívemen még nagyobb legyen a sebhelyem.
Marcangoló állapot
mert ha nincs senki akihez hozzábújhatnék netán megölelhetném akkor az a baj,
ha meg van valaki,
akkor a gondolatok az ember elméjében kétségbevonhatatlanul a bizalmat latolgatják
vajon igaz-e amit tesz vagy épp mond
lehet csak hazudik és a vége nem lesz éppen a legszebb rám nézve?
Ebből kifolyólag nem akarok érezni,
legszívesebben örökre érzéketlenné szeretnék válni.
De ezt sajnos nem tudom megtenni.
Ember vagyok én is és nem vagyok tökéletes
hibázom olykor elbotlom,
így nem vethetek senkire se semmiféle követ se.
Amúgy sem tenném és nem ítélkezhetem.
Amit viszont belülről érzek azt nem kívánom senkinek sem.
Egyik percben feltámad bennem a harag lángja, hogy miért vagyok én ilyen
míg a másikban elrejtve bánatom
némán kacagva hallgatok könnyeim álarca mögött,
mik mostanában csakúgy záporoznak
s igaz a mondás
míg az egyik szemem nevet addig a másik sír.