Szétrombolt önarckép, levedlett bűntudat.
Elkobzott, felőrölt poraiban szenvedő áldozat.
Hanyatlott hagyaték, s őrjítő áldozat,
Hanyatlott vágyak sanyargatott fátyola.
Hát ez vagy te most, akár a képzelet.
Vadász, vagy vad talán, de gyönyörű lényedet
feltáró halott, sorvadó, vasra vert erő.,
Mely mélybe visz gyötrő gondolataid elöl.
Megfagyott leheleted, vagy burjánzó virág,
Eltakart szenvedély, vagy felajzott magány.
Bűneid lágy tüze vagy csak, semmi más,
S a halálba lépsz, vigyorgó emlékeid nyomán.
Virággal ébred a tavasz, de te, mint ravasz,
fortyogó gondolat, emlékfalat építesz
díszes kastélyod köré, s várod a választ,
s halálodat remegve, s csak ítélsz, s csak remélsz.