A patakhajú lány
Írta: Abonyi Attila (fűzfakoszorús álomkép poéta)
Virágos mezsgyéjén
a komor világnak,
egyetlen egy Nimfám
csak téged kívánlak!
Te vagy hegyvidékek
hívogató bérce,
a síksági lápok
fecskecsicsergése.
Rólad szól a hajnal
hasadó imája,
az álmokat őrző
égbolt csillogása.
Téged fest a kedvem
létezés medrébe,
kagylód zamata hív,
leúszom hát érte!
Érosz országában
tőled leszek király,
a komor külvilág
így már cseppet se fáj.
Melled országalmám,
megőrzi tenyerem,
Királynőm! - érintsd meg
jogarom kedvesen.
Hajad friss patakja
hűsíti homlokom,
bensőmben ég a Nap
gigászi hőfokon,
megolvad itt minden,
fűzfatested lángol,
karamell ajkadon
forr a csók magától.
Öleld át az idő
végtelen folyamát,
gyönyöre foglalja
gránitba a mát,
vágyad körme vésse
bőrömbe e napot,
mely tűzhalálában is
boldogságot adott!
Jaj, de ne már! – megint
megszólalt a vekker.
Bolond aki ilyen
szép álomból felkel!
Táplászkodom lassan,
hátam tapogatom,
Csupa vér! – ám lehet,
csak újra megálmodom…