Lassan homokszemként lefolyok
az Idő szűk résén, másodperceim fájnak,
melyek minket szétválasztanak.
Az Időből,
hol ezernyi a végtelen,
melyben újra rám találni lehetetlen ...,
mert múlok.
Te ne félj, még nem távozok,
még nem, mert sok vers van bennem,
bár szaggatott a lélegzetem,
a szavak között szitálva esik
csendesen.
Túlságosan csendesen,
a lelkem benne újjászületik
és a gondolatom tiszta.