Mint aki jól ismeri már,
bottal sántikál az utcán.
Nem néz jobbra, nem néz balra,
csak sajgó lábait vonszolja.
Közel a bolt, neki messze,
kell a kenyér, tej reggelre.
Zsebében kulcs után kutat,
megleli, nyitja a kaput.
Lakása nincsen bezárva,
ez a feledékenysége átka.
Belép az előszobába,
erőtlenül botorkálva.
Kevés a levegő, piheg,
szeretne inni vizet.
Nincsen, aki adjon neki,
magát sem szolgálhatja ki.
Sápadtan a földre rogy,
melléje fekszik a bot.
Elalszik csendesen,
evés helyett megpihen.
Álmodik talán, vagy nem,
nem meséli el sosem.