H.Gábor Erzsébet
Az utolsó dal
Ragyogva szállt a szép madár,
követte őt a lenge szél,
útjában annak nincs határ,
akinek mindig szent a cél.
Magasra repült, kérni ment,
hajtotta, űzte vashite,
tudta, hogy el fog égni fent -
rég volt ily elszánt, s ennyire.
Dalolni vágyott újra ő,
ellopták hangját, néma lett -
mit ér a száraz búzatő?
Mag nélkül meddő szénahegy.
Perzselt a nap, s a fájdalom
húsába vájva tépte őt,
fáradt volt, s szomjas már nagyon,
pokollá vált a délelőtt.
A tolla lángolt. Megvakult.
Lelke a fénnyel egyesült,
emlékek jöttek, és a múlt
tavában lassan elmerült.
Sellővé vált, s a víz fölé
emelte fel egy égi kéz,
felhőből fátylat font köré,
s hagyta egy percre élni még.
S dalolni kezdte szép dalát -
ragyogott rá a kék azúr
- békét a lelke így talált -,
s magához hívta ott az Úr.
2014.07.30.