Valami megremeg, vacog, olyan hideg!
szememből könycseppként, arcomról lepereg.
Szótlanul a tájban, tömegek nyomában,
mindenki együtt van, csak én nem vagyok párban.
Jó is így nekem, vagy mégiscsak kellenél,
hintázó szélvihar, jéghideg rejtekén.
Mondtam sok ötletet, szavakat magamba,
de hűvösen a szél fújt, rideg - zord katlanba.
Álmos hóviharnak, tündöklő színfoltján,
értem jött, átkarolt, a bensőséges magány.
Majd hirtelen tündöklő ragyogó fényével,
táncba vittem a lányt, varázslat hevével.
Oly váratlan minden, az élet csupa játék,
a jóság, a tisztaság, gyönyörű ajándék.
Mámorító tánc volt, elbűvölő zene,
parfümillatként szállt, a messzi végtelenbe.
Végetért már minden, lassan hazamegyek,
egyedül az úton semmitől sem félek.
Lámpák halvány fénye erősen világít.
Millió harmatcsepp örökre kialszik.