Puha fotelban ücsörög az este,
az álmos Hold szemét törölgette.
Szelídülésbe csendesül a múlt,
ha visszafelé vezet az út.
Öröm és bánat kő szegélyezi,
a boldogságot könnyű elfeledni.
A vándor megpihenni vágyik,
nehéz terhet cipelt a magányig.
Gyászba borult az ég felhő arca.
Az emlékezés a lelket felkavarja.
A fájdalom már tovább menne,
Ő kapaszkodik a bánat gyökerébe.
Szomorú az özvegység, én is sírhatnék,
ne tégy úgy, mintha mindennap temetnél.
Gyere fogd a kezem, mint jó barát,
lehet még szép utunk, menjünk tovább.