A pillangó halála...
Írta: katryna Dátum: Augusztus 08 2014 19:32:56

---

V

Ólom lábakon peregnek a percek,
néha-néha egy pillanatra megpihen,
nem halad, fáradtan, lassan kúszik tova,
mardossa, kínozza szomorú szívem.

---

Teljes hír

---

Ólom lábakon peregnek a percek,
néha-néha egy pillanatra megpihen,
nem halad, fáradtan, lassan kúszik tova,
mardossa, kínozza szomorú szívem.
Segélykiáltásom az égig üvöltöm,
artikulátlan hangon kiáltom neved,
lelkem haldokolva hever a földön,
de nem látja szenvedésem senki sem.
Napról napra halványul fénye,
talán eltűnik egyszer a semmibe,
csak a hit, a remény él bennem,
minden más már rég halott,
de Te meggyógyíthatod a sebeket,
még feltámaszthatsz, ha akarod.
Tárd ki felém szívedet,
fürössz meg fényében kérlek,
nyújtsd ki felém karod,
s ölelj át, hisz annyira félek,
mikor bánt az élet.
Mintha gyilkos összeesküvés,
lassú kínhalál nyújtaná az időt,
nélküled végtelen hosszúra nőtt.
szívem hideg jégveremben fagyhalálra,
lassú kis pillangó módjára
még él, piheg szegényke,
de már rég mozdulatlan a szárnya.
Szépségét még őrzi a jég,
példaként mutatja a világnak,
ily szépség ritka e földön,
kincsként kell őrizni, vigyázva.
De az ember gyarló, hideg,
tán nem is látja a tüneményt,
engedi, hogy halálra fagyjon,
már nem is lélegzik szegény.
Jégbe burkolózva alszik a pillangó,
fagyhalálba menekült,
magával vitte a színeket,
a világra mély, szürke köd ült.
Sötét álmot hozott életemre
az álomléptű idő,
mélységes fájdalom száll körülöttem,
s lelkem köré sötét hálót sző.
Talán késő lesz, mire meglátod,
a háló teljesen eltakar,
s bonthatatlan burkot von körém,
mit nem tép el sem szél, se zivatar.
Talán elszürkül a lelkem is a gubóban,
elveszti ragyogását mire megmenekül,
de e vers örökké hirdetni fogja fényét,
s meghagyja a világnak emlékül...