Tavasz csörömpöl a tél gyomrában,
jégcsap hörög íztelen szaftjában,
„szegény” hóvirágok „csalnak” mosolyt,
arcodról olvad a méla bú, mi volt.
Hajba kapnak még a zsivány szelek,
fent kócosak a szürke fellegek,
ám a Nap fénysebességgel tekint,
lelkedbe ejti a „Dé” vitamint.
Dagadt rügyek harmatot csámcsognak,
bár pattognak, ringanak álmosan,
mint szerelmes gerlepár a dróton,
ők egymásnak turbékolnak folyton.
Cseppre csepp, eső esik csendesen,
tavasz csörömpöl bádog ereszen,
fehér angyalok jajveszékelnek,
árnyéka nőtt a barna medvének?
Ne bujkáljon tovább a kikelet,
erdők, mezők mondjanak vicceket,
tegyen már hamar rendet az Isten,
az életnek így, csattanója nincsen!