ködbe harangszó fullad,
sejteni csak a kis falu tornyát
nyoma sincs a gyalogútnak
ahol a pásztor tereli a kolompos csordát
villanypóznákon elvész a hír,
szellemek a véznaszárú drótok
csak az útszéli gyom száraz boga
bújt ködruhába-és foszló takarót fon...
megözvegyűlt asszonyok a fáradt földek.
csendben duruzsol a gyorsvonat
ismerős a táj-sík mezők velem jönnek
elhoznak elém vágyat, nehéz sorsokat.
mint korom feketéllik a szántás
zsíros rögök hasalnak az eke alatt
ma már nyűg, régen minden volt, áldás
csak a szik-só, mocsár, rét, ami ugar maradt...
új gazdára lelt a magyar róna
bánik is vele"méltón"-mostohán
már nem engedi meg a "komfortzóna",
hogy szánts, vess, arass, inkább éljünk ostobán,
elhagyva minden áldott rögöt,hantot,
hol vérrükkel izzadtak az ős-apák
kihulltak a kezekből is némák a lantok
szégyentől égnek az arcok,a föld ma fáj...