Robert Burns: A Winter Night (műfordítás)
Írta: Peszmegne Baricz Agnes Dátum: Március 03 2015 18:14:15
V
Míg Boreas tombolva dúl,
s a lugasban is ő az úr;
míg hóvihart kavar vadul,
s hoz zord fagyot,
Teljes hír
Robert Burns: A Winter Night
"Poor naked wretches, wheresoe'er you are,
That bide the pelting of this pitiless storm!
How shall your houseless heads, and unfed sides,
Your loop'd and window'd raggedness, defend you
From seasons such as these?"
Shakespeare
When biting Boreas, fell and dour,
Sharp shivers thro' the leafless bow'r;
When Phoebus gies a short-liv'd glow'r,
Far south the lift,
Dim-dark'ning thro' the flaky show'r,
Or whirling drift:
Ae night the storm the steeples rocked,
Poor Labour sweet in sleep was locked,
While burns, wi' snawy wreaths up-choked,
Wild-eddying swirl;
Or, thro' the mining outlet bocked,
Down headlong hurl:
List'ning the doors an' winnocks rattle,
I thought me on the ourie cattle,
Or silly sheep, wha bide this brattle
O' winter war,
And thro' the drift, deep-lairing, sprattle
Beneath a scar.
Ilk happing bird,-wee, helpless thing!
That, in the merry months o' spring,
Delighted me to hear thee sing,
What comes o' thee?
Whare wilt thou cow'r thy chittering wing,
An' close thy e'e?
Ev'n you, on murdering errands toil'd,
Lone from your savage homes exil'd,
The blood-stain'd roost, and sheep-cote spoil'd
My heart forgets,
While pityless the tempest wild
Sore on you beats!
Now Phoebe in her midnight reign,
Dark-muff'd, view'd the dreary plain;
Still crowding thoughts, a pensive train,
Rose in my soul,
When on my ear this plantive strain,
Slow, solemn, stole:-
"Blow, blow, ye winds, with heavier gust!
And freeze, thou bitter-biting frost!
Descend, ye chilly, smothering snows!
Not all your rage, as now united, shows
More hard unkindness unrelenting,
Vengeful malice unrepenting.
Than heaven-illumin'd Man on brother Man bestows!
"See stern Oppression's iron grip,
Or mad Ambition's gory hand,
Sending, like blood-hounds from the slip,
Woe, Want, and Murder o'er a land!
Ev'n in the peaceful rural vale,
Truth, weeping, tells the mournful tale,
How pamper'd Luxury, Flatt'ry by her side,
The parasite empoisoning her ear,
With all the servile wretches in the rear,
Looks o'er proud Property, extended wide;
And eyes the simple, rustic hind,
Whose toil upholds the glitt'ring show-
A creature of another kind,
Some coarser substance, unrefin'd-
Plac'd for her lordly use thus far, thus vile, below!
"Where, where is Love's fond, tender throe,
With lordly Honour's lofty brow,
The pow'rs you proudly own?
Is there, beneath Love's noble name,
Can harbour, dark, the selfish aim,
To bless himself alone?
Mark maiden-innocence a prey
To love-pretending snares:
This boasted Honour turns away,
Shunning soft Pity's rising sway,
Regardless of the tears and unavailing pray'rs!
Perhaps this hour, in Misery's squalid nest,
She strains your infant to her joyless breast,
And with a mother's fears shrinks at the rocking blast!
"Oh ye! who, sunk in beds of down,
Feel not a want but what yourselves create,
Think, for a moment, on his wretched fate,
Whom friends and fortune quite disown!
Ill-satisfy'd keen nature's clamorous call,
Stretch'd on his straw, he lays himself to sleep;
While through the ragged roof and chinky wall,
Chill, o'er his slumbers, piles the drifty heap!
Think on the dungeon's grim confine,
Where Guilt and poor Misfortune pine!
Guilt, erring man, relenting view,
But shall thy legal rage pursue
The wretch, already crushed low
By cruel Fortune's undeserved blow?
Affliction's sons are brothers in distress;
A brother to relieve, how exquisite the bliss!"
I heard nae mair, for Chanticleer
Shook off the pouthery snaw,
And hail'd the morning with a cheer,
A cottage-rousing craw.
But deep this truth impress'd my mind-
Thro' all His works abroad,
The heart benevolent and kind
The most resembles God.
Burns: Egy téli éj
„Szegény, mezítlen, elárvult ördögök,
künn áztok mind, ha dúl a zord vihar!
Rongyokba burkolt, ösztövér testetek
mi védi meg, ha, az ég ilyen csapást
küld rátok hirtelen?”/Shakespeare/
Míg Boreas tombolva dúl,
s a lugasban is ő az úr;
míg hóvihart kavar vadul,
s hoz zord fagyot,
délen, e vad örvényen túl,
Phoebus ragyog.
Édes álmot hiába vár,
remeg a vén torony, de áll,
patak rian, és indul már
az áradat,
zúgó robajjal sodorván
a gátakat.
Ajtó, ablak döngve remeg,
elképzelem, hogy érik meg
a jószágban a rettenet,
ha zeng az ég,
se víz alatt, se föld felett,
nincs menedék.
Kismadárka, - óh, te, szegény!
Tavaszt hozó, szép tünemény,
vihar elől hová mennél,
mi lesz veled?
Ha jő a fagy, dermesztve fényt
és életet?
S ti, lehettek bár gyilkosok,
aklot pusztító ordasok,
testetek épp úgy gyötri sok
vad fájdalom,
de értetek mégsem zokog
szent szánalom.
Míg uralja Phoebe-t az éj,
s a kietlen lapályt a szél;
egy vers tolul fel bennem épp,
bús dallama,
fülembe sír, s lelkembe ég,
minden szava: -
„ Fújj, fújj, te szél, bősz fergeteg!
Hozz hóval tömött felleget!
Dermessz, csípj, csontig hatolj, te, fagy!
Tombolhatsz, hóvihar, de mégse vagy
bosszúszomjasabb, kegyetlenebb,
dacosabb, s kérlelhetetlenebb
az embernél, erőd, lehet akármi nagy!
Nézd a zsarnokság vasmarkát,
s véráztatta durva kezét,
mi vérebként, gyilkos falkát,
ínséget, s kínt küld szerte-szét!
Könnyet hullass, te, kies völgy,
bús balladát regélj, te föld,
a birtokról, miről elhangzott már,
annyi, magasztaló, hízelgő szó,
füled méregként marva, mint a só;
látva a sok szegény szolga hogy jár,
görnyedt háttal terhét hordva,
míg a gazda, él hó-tisztán -
s megveti azt, kit a sorsa,
kezdettől igába fogta –
s rongynak tartja őt, kit kényre-kedvre használ!
Merre vagy, Szeretet fénye,
Becsület, s Hűség erénye,
erőd most hol lehet?
Ki szerelmes zászlód alatt,
önzőn, sötét céllal halad,
az mindent megtehet?
Ha ártatlan lány az áldozat,
megszerzi hát szegényt;
nem ijeszti a kárhozat,
könnyre, kérésre mit se ad,
szerelmet mímel, s tiporja a szűz erényt!
Tán most, egy anya a dörgés nyomán,
rettegve szorít a nyomortanyán,
keblére egy gyermeket, uráét talán!
Óh, ti! Ágyban fekvő urak,
csak gondolatban élnétek át,
szolgáitok kínzó nyomorát,
mi fényűzéstekből fakad!
Szánjátok hát, ki már semmit se vár,
kinek fekhelye csak dohos szalma;
lyukas tetőn át hó szitál reá,
s vacog, mert testét csak rongy takarja!
Szánjátok, mert, ha van vétke,
nyomban láncra verik érte!
Törvény őt jobban mért sújtja,
ha bűn felé hajlik útja,
s nem szenved éppen eleget,
az, kit Fortuna sem szeret?
Kínszenvedés, nyomor, mint két fivér;
ők tudják igazán, az irgalom mit ér!”
Hallom, ha szól a Gall Kakas
ki gyötrő havát lerázta,
s hívja a nyomorultakat
hajnalhasadásra.
Míg igazát el kell higgyem –
vallom az Úr szavát,
ki a kedves és jó szívben
mutatja meg magát.